~10.fejezet~ II/II

Mereven bámultam magam elé, végül Rosalie szólalt meg.


- Nessiekém! Ed és Tanya nincsenek együtt! Bár Tanya szereti Ed-et, viszont ez Ed nem viszonozza, mert Ő nem úgy szereti. Tanya minden találkozásunkkor próbálkozik, de Edward mindig finoman visszautasítja.

Még mindig magam elé meredtem, és a fejemben az előbb hallottakat emésztettem. Végül miután összeszedtem magam Edward-ra pillantottam, aki szintén engem nézett aggódva. Azonban amikor a szemünk összekapcsolódott a szemében már a szeretetet ( szerelmet?) véltem felfedezni, mire a bőröm bizseregni kezdett.
Már semmi kétségem nem volt afelől, hogy én teljes mértékben és teljes szívemből beleszerettem Edwrad-ba, de vajon Ő is így érez…, hisz valami ott van a szemében amikor rám néz, csak nem tudom mi az. Ez lenne az a nézés, mikor szerelmesen tekintünk a szerelmünkre? Nem tudom…még sosem voltam igazán szerelmes.

- Ezek szerint nem vagytok egy pár.- mondtam ki végül is a nyilvánvalót.

-Nem, nem vagyunk!- felelte egyenesen a szemembe nézve. A szeme még mindig fogva tartotta az enyémet.

- Értem…akkor…minden rendben…vagyis…a félreértések tisztázódtak, és ennek örülök. Így folytathatjuk tovább az ünneplést!- mondtam és reméltem, hogy ezzel lezártuk az témát. Hát persze hogy nem! 

- De miért is volt az én hugicám féltékeny?- ki más is kérdezhette volna, ha nem Emmett. Éreztem, hogy arcom bizseregni kezd…nah ekkor sikerült elkapnom a tekintetem Edward szemétől és arcomat újra a tenyereimbe rejtettem. Nálam ez volt a szokásos reakció, ha zavarban vagyok. Gyorsan emeltem fel tekintetem Alice-re és egy segély kérő pillantást vettem rá. Rögtön kapcsolt.

- Mi lenne, ha most felmennétek ti ketten- mutatott rám és Edward-ra,-és megbeszélnétek a dolgokat?

- Rendben.- felelte Edward- Ha nem baj?- kérdezte a többiektől.

- Persze, menjetek csak!- mondta kedvesen anya.

- Mehetünk?- kérdezte most tőlem Edward.

- Igen- suttogtam.

Elindultam felfelé a lépcsőn a szobámba, hallottam, hogy Edward mögöttem jön. Iszonyatosan izgultam, hisz ha minden igaz akkor most jön a magyarázkodásom ideje. Bementünk a szobámba, s akkor jöttem rá, hogy a kottáim szanaszét vannak.Gyorsan elkezdtem összepakolni, közben Edward leült a kanapéra.

- Még nem is hallottalak játszani…-törte meg a csendet.

- Még nem is játszottam, csak a kottákat tanulmányoztam.

- És miért nem játszol?

- Félek, hogy túlságosan elrontom és mindenki rajtam fog röhögni.-mondtam és a végére elé fordultam.

Nagy hiba volt! A szemei azonnal rabul ejtettek. Lentről hallottam, hogy valaki felkuncog. Kettőt találhattok, hogy ki?- Hallod?

Edward válaszul csak felmordult mire az illető csendbe burkolózott.

- Ne is törődj vele! Kérlek játssz nekem!- kérlelt és szemét sz enyémbe fúrta.

- Nem…merek- válaszoltam akadozva.

- Miért?

- Én nem tudok játszani!

- De tudsz!- mondta kicsit erősebben, majd felállt és a kottáim között kezdett el kutakodni. Ki vett egy darabot, a hegedűt pedig az egyik kezembe nyomta.- És most gyere!

Magához húzott, átölelte a vállaimat, majd a szabadon levő kezemet megfogva húzni kezdett maga után.

- Hova megyünk?

- Majd meglátod!- felelte,és egy féloldalas mosolyt villantott felém.

Rabul ejtett ez a mosoly! mintha még a szívem is megdobbant volna! Fel sem tűnt, hogy a nappaliba vezetett vissza.

Mindenki kíváncsian figyelt bennünket.

Edward leült a zongorához, kitette a kottát, majd felém fordult és mosolyogva azt mondta:

- És most játssz!