II. Második fejezet

Az egész délelőttömet a táncteremben töltöttem el. Edzettem, táncoltam, vagy épp csak pihenésként énekeltem. Szerencsére az első nap lévén senki sem jött ide.

Táncterem

Anju edző ruhája

Valószínűbbnek tartottam, hogy mindenki az új tanulók után koslat. Úgy voltam, hogy húgom épp elég kotnyeles, tőle ha akarom, ha nem mindent megtudok róluk. Úgy éreztem négy óra lógás, illetve kemény edzés után kellőképp kifárasztottam magamat. Elmentem lezuhanyozni, majd mielőtt az ebédlőbe mentem volna, az énekterembe mentem még zongorázni egy kicsit.

Énekterem (kicsit nagyobb)

Mikor már csak pár perc volt kicsengőig megindultam az ebédlőbe, kicsengő után úgyis tele lesz, így addig míg üres volt, oda ülhettem, ahova akarok, és az ül mellém, aki akar.

Lerektam a táskámat egy asztalra, ami elég közel volt az üvegfalhoz, majd elmentem ennivalóért. A kedvencem volt, spagetti. Jó  nagy adaggal kértem, majd visszamentem asztalomhoz. Alig hogy leültem, kicsengettek, és mint egy varázsütésre kezdett megtelni az ebédlő.

Egyelőre senki sem ült le mellém. Szemeimmel Evah-t kerestem, de sehol sem láttam, pedig az osztálytársai már mind itt voltak. Unottan majszolgattam a spagettimet, amikor egyik pillanatban az egész ebédlő elcsendesedett. Kíváncsian pillantottam fel.

A falat a torkomon akadt, köhögni kezdtem. A poharamért nyúltam, de Evah megelőzött és a kezembe nyomta, én pedig jó nagyot kortyoltam belőle. Egyáltalán nem ő volt olyan ijesztő, hanem akik vele voltak.

Az egész ebédlő minket figyelt, míg húgom kecsesen lepattant mellém, majd a vele érkező új diákoknak is intett, hogy foglaljanak helyet.

Öten voltak. Ugyanazok, akiket már reggel láttam. Mosolyogva gondoltam arra, hogy ezek szerint az utolsót közülük nem tudták kicsábítani a kocsiból és egész nap ott gubbasztott, jobb esetben hazament.

- Mi a kaja? - érdeklődött Evah, és a tányéromra pillantott. - Király! Spagetti! - örömködött, majd elillant, hogy magának is szerezzen.

Egyedül maradtam velük, és még a nevüket sem tudtam! Evah!

- Sziasztok! - köszöntem halványan.

- Hali! - pattant le mellém a sötét hajú lány, aki magával húzta a barátját is. - Lorena Cullen vagyok, ő pedig a barátom,  Jack Adams.
Biccentettem köszönésképp Jack-nek, aki viszonozta ezt. Közben a többiek is helyet foglaltak, húgom pedig visszatért. Közém, és a mackós fiú közé ült le. Ő folytatta tovább a bemutatást.

- Szemközt Alice Cullen és Jasper Hale ül. Ő pedig Jasper öccse, Nathan - mutatta be őket. Alice, a kis kobold, úgy vigyorgott, mint a vadalma, és a barátja, Jasper is szimpatikusnak tűnt. Evah folytatta a mesélést, jól sejtettem, hogy benne nem kell csalódnom.

- Jasper-nek és Nathan-nek van még egy nővére, Rosalie, aki már egyetemista. Lorena és Alice ikrek, van még egy bátyjuk, Edward, de ő most nincs itt és a legidősebb testvérük Emmett. Szintén egyetemista és ő Rosalie vőlegénye.

Csak ámultam a népes család hallatán, aminek hangot is adtam.

- Jó sokan vagytok! - nyögtem. Jót derültek rajtam, és Lorena vette magához a szót.

- Tudod, mindannyiunkat örökbe fogadtak. Bár, tényleg vannak köztünk rokoni szálak.

És elmesélte, hogy a szüleik, Carlisle és Esme fogadták be őket, azonban míg Edwardot és Emmettet árvaházból, addig ő és testvérei Carlisle rokonai, míg a Hale-testvérek Esme unokaöccsei és -húga.

- Azért szép tőlük, hogy mindannyiótokat nevelnek!

- Igen, bár Rosalie és Emmett már külön élnek - csacsogta Alice.

- De mindennap találkozunk velük! - tette hozzá Nathan, majd újra húgomat tüntette ki figyelmével, aki ennek roppant mód örült.

- Anyuék Anju-t is örökbe fogadták! - jelentette ki hirtelen. A többiek meglepve pillantottak rám, Jasper törte meg a csendet.

- Mi történt a szüleiddel?

Kissé fájó pontra tapintott.

- Nem tudom, nem ismertem őket. Anya és apa az erdőben találtak rám csecsemőként.

Szomorúan tekintettek rám, pedig ezt nem szerettem. A középpontban lenni. Testvérem is megérezhette ezt, mert megköszörülte a torkát és témát váltott.

- Edward hova lett?

Alice és Lorena összefintorogtak.

- Nem tudjuk, tesi óra után vártuk, de kiderült, hogy már hamarabb elment.

- Haza biztos nem ment - szóltam. - Mindkét kocsitok itt van, ha csak nem ment gyalog...

- Ki tudja? - kérdezte Alice színpadiasan, mire a Cullen-Hale gyerekek elnevették magukat.

- Hogy ismerkedtetek meg? - kérdeztem Evaht.

- Ó! Én és Nathan osztálytársak vagyunk, és hát ismersz. Én elegyedtem vele először szóba - nevetgélt zavartan, mire megint az az érzésem támadt, hogy titkol valamit. Próbáltam rájönni mit, de nem sikerült.

- Egyébként hol voltál? - szegezte nekem a kérdést.

- Tessék?

- Ugyan, kérlek! Alice, Lorena és Edward az osztálytársaid, és mikor Nathan-el felkerestük őket te nem voltál ott. Már megint lógsz?

- Mondjuk...

- Anju!

- Jól van, na! Nem voltam kedvem ahhoz a hülye osztályhoz, már bocsi lányok! - néztem Alice-re és Lorenára.

- Semmi baj, de hívj csak Lolinak! - mosolygott kedvesen.

- Nem szereted az osztályod? - érdeklődött Jack.

- Nem éppen... - húztam el a számat, és néztem el a 'Brancs' irányába. Ölni tudtak volna a szemükkel. Sóhajtva fordultam húgom felé, aki szintén egy pillanatra a 'Brancsra' tekintett, majd vissza rám, és kérdőn húzta fel a szemöldökét.

- Semmi... A táncteremben voltam. Meg az énekteremben.

- Mit csináltál ott? - érdeklődött Alice.

- Lazultam, aludtam - feleltem egyszerűen. Ha a családom orrára nem kötöm a tehetségeimet, akkor nekik se kötelező elmondanom.

- Nekem nem úgy tűnt! - szólalt meg hirtelen valaki mögöttem. - Tudod, igazán szépen zongorázol! - jelentette ki magától értetendően, én viszont haragosan kaptam a szemeimet az illetőre. Idáig senki sem tudta, hogy tudok zongorázni, és nem is akartam, hogy megtudják.

-Te...! - akadtam el, ugyanis belenézve az illető szemeibe lefagytam. Gyönyörű szép aranybarna szemei voltak, vörösesbarna haja szélfújta volt. Lezseren állt, egy kisebb mosollyal a szája sarkában.

Sziasztok!
Meg is volna a kövi fejezet, és ezzel ez a Blog 80. bejegyzése!
Remélem kapok visszajelzéseket!
U.i: a 'Brancsról' majd később jönnek a képek! :)

II. - Első fejezet

Nem akartam suliba menni. Örültem a nyárnak. Hiába volt rossz idő, akkor sem az iskolában kellett szenvednem. 

Mérgelődve néztem ki a kocsink ablakán. 

Testvérem folyton azon morfondírozott, hogy vajon milyenek lehetnek az újak. Nem különösebben érdekelt a téma. Úgyis minden csoda csak három napig tart, utána már a kutya sem fog róluk beszélni. Azonban valami csak most jutott eszembe.

- Várj csak! - szóltam rá testvéremre. - Folyton ez a többesszám, de hányan is vannak?

- Nina azt írta, hogy hárman jöttek be idáig, aztán hallotta az irodában, hogy hat gyerek iratkozott be.

- Hűha! Jó sokan vannak - ámultam el.

- Tudom, és elvileg iszonyat jól néznek ki! - kezdett el tapsikolni.

A szemeimet forgattam. Sosem szerettem, mikor az embereket a külső alapján ítélték meg. Lehet, hogy valaki jól néz ki, de valójában egy igazi perszóna.. És sok ilyen diák, főként lány, jár a mi iskolánkba. Jó páran voltak az én osztályomban is. Gyűlöltem őket. Mindenkit lenéznek, magukat meg felsőbbrendűnek, "úrinak" tartják. És ebbe az osztályba kell visszamennem.

- Kár, hogy Mayát átíratták a rezervátumi suliba - motyogtam magam elé. Maya volt a legjobb barátnőm, és még egy osztályba is jártunk. Ő volt az egyetlen normális, a legjobb. Lévén, hogy én voltam mindig a csendes lány, ő volt a szókimondóbb. Sokszor védett meg.

- A szülei akarták így - suttogta testvérem, de nem akart rám nézni. Szemeit lesütötte. Tudtam, hogy ez arra utal, valamit eltitkol. Nem erőltettem. Egyébként is megérkeztünk az iskolába. Nem sokat változott, évek óta ugyanúgy néz ki. Bővült egy új szárnnyal, benne pár új teremmel. Leginkább művészeti szárny. A festészet-, a zene- és a táncterem kap itt helyet. mindhárom szakot szoktam látogatni. Festészetre nem szoktam sűrűn bejárni, inkább önmagamban szeretek festeni. Az ének- és táncórákat szeretem, de sosem szoktam kitűnni, inkább visszahúzódom. Inkább magamnak tartom meg tehetségemet... Még a családom sem tudja, mikre vagyok képes...

- Megérkeztünk! - kiáltotta húgom, és már gyorsan ki is pattant a kocsiból, és barátai felé vette az irányt. Nagy nehezen én is kikászálódtam. Szemeimmel végigpásztáztam a parkolót. Semmi különös változás nem volt, véleményem szerint. 

A barátok egymásra találtak, és már meg is kezdődtek az eszmecserék, hogy ki mit csinált a nyáron. Nem tudtam, hova menjek. Hiányzott Maya.  Volt az udvaron még pár osztálytársam, akikkel néha váltottam egy-egy szót. 

Elkezdtem a művészeti szárny felé sétálni, mikor valaki hátulról megragadott. Természetesen a húgom volt.

- Mit szeretnél?

- Nem is vagy kíváncsi az újakra?

Meglepve fordultam meg. Mindenki a két újonnan érkező autót figyelte. Ahogy az autók leparkoltak, elkezdtek kiszállni az új diákok. Sosem érdekelt igazán a külső, de az biztos, gyönyörűek voltak. 

Húgom egy pillanatra megdermedt. Nem igazán értettem a dolgot, de lévén, hogy elég közel álltunk hozzájuk, alaposan szemügyre vettem őket. 

A vörös autóból két fiú és egy lány szállt ki. 

Mindhármójuknak sötét haja volt, viszont hófehér bőrük. Az egyik fiú mackósabb volt, és jóval magasabb. A másik fiú rögtön a lány mellé lépett, és birtoklóan átkarolta a derekát. Szép pár voltak, de abban biztos voltam, hogy rögtön sok fiú és lány szíve tört össze.

Vártam, hogy esetleg kiszáll ugyanabból a kocsiból még egy lány, és a mackós őt karolja át, de nem történt meg.

Egy pillanatra ismét húgomra pillantottam, aki megbabonázva nézett a mackó fiúra, majd tekintetem továbbvándorolt a másik kocsiból kiszállókra. Egy sárga Ferrari volt. Nem ismerem jól az autókat, de ezt felismertem.

A másik két személy, akik kiszálltak onnan, szintén egy pár volt. Egy magas, nyurga fiú, szőkés, félhosszú hajú. A lány egy kis koboldra emlékeztetett. Apró termetű, fekete, rövid haja ki volt simítva. A lehető legnagyobb vigyorral az arcán szemlélte a parkolót. Majd a kocsi hátsó részéhez lépve egy harmadik személyt próbált kirángatni a kocsiból. Az egész parkoló kíváncsian várta. Becsengettek, ez azonban senkit nem zavart. Nekem viszont elég volt. Megveregettem húgom vállát, majd újra elindultam a művészeti szárnyba. Húgom egy pillanatra felébredt a kábulatból, és utánam kiáltott, csakhogy én addigra már eltűntem. 

Az épületbe érve megszállt a nyugalom, olyan volt, mint otthon lenni. Tudtam, hogy első órám nem itt lenne, és oda kéne mennem, de nem akartam. Nyüzsgő, sosem nyugvó osztályba, az "úriakhoz", valamint a mindent tudókhoz. Eléggé elrontotta már a hangulatomat, hogy egy évet kell kibírnom Maya nélkül, ehhez már nem fűlött a fogam. Úgy döntöttem, az első pár órámat ellógom, és gyakorolni fogok.  

Evah öltözéke

Anju öltözéke

Prólogus

"Ha semmi értelmét nem látom az életemnek, akkor minek éljek? 

Mikor minden egyes nap, ha csak pár percre is, de a halál körül forognak a gondolataim.

Mindennapos tanulás a sulira csak stresszel. A dolgozatok, fiúk, érettségi, továbbtanulás... Mind a jövő képei. De miért aggódjak miattuk, ha nem akarok élni?

Barátom nincs. Nem is volt, nem is lesz. Ugyan kinek kellenék pont én? Én, aki fél, ha sír. Én, akit tudom, hogy szeretnek a szülei, mégis úgy érzem, hogy egyben gyűlölnek is.

Nem találom az élet értelmét. Keresni kéne, de ha keresek, folyton csalódok. Mikor mindent elképzelek, hogy szép és jó, utána pedig jön a hideg zuhany és felébredek. Mert az álom szép és biztonságos. A valóság fáj és meggyötör.

Érdekes módon csak a testvérem közelében érzem magam biztonságban. Mert tudom, hogy hiába veszekszünk, mégis szeretem őt. Sokszor kívánom azt, bárcsak jobb lenne a kapcsolatunk.

Sokan vesznek körül, mégis egyedül érzem magamat." - 2024. 06.

Furcsa visszaolvasni, hogy miket gondoltam két éve. Érdekes, hogy anno, mikor megírtam ezeket a sorokat, utána tényleg komolyan vettem, hogy megváltozom.

Sóhajtva zártam be régi naplómat és elraktam régi helyére. A régi énem, a múltam darabkái közé.

Két év alatt tényleg megváltoztam. Jobb lett a viszonyom a testvéremmel, és már örülök, hogy élhetek.

Lassan lépkedtem az ablakomhoz. Reménykedtem, hogy már nem esik, de csalódnom kellett. Savanyúan gondoltam: "Hát igen, Forks már csak ilyen!"

Kopogás zavart meg, és az ajtón bebújt testvérem.

- Anju, gyere, vagy elkésünk!

- Máris.

Sóhajtva kaptam fel tatyómat és követtem le Evaht. Fütyörészve ugrált le a lépcsőn.

- Mitől van ilyen jó kedved? - kérdeztem, ugyanis furcsa volt nekem, hogy húgom az első tanítási napot ennyire várná.

- Tényleg! - csapott a homlokára. - Te még nem is tudod! Reggel, vagyis nem is olyan rég, Nina írt egy sms-t, hogy új tanulók iratkoztak be a suliba.

- Értem.

Nem volt különösebb hozzáfűznivalóm. Csak sajnáltam a szegény családot, aki egy ilyen csapadékos helyre kényszerült költözni.

Újjászületés 2.

Volt már olyan titkotok, amit senkinek nem árulhattatok el? Na, nem azért, mert az a másiknak fájdalmat okozna, hanem mert eshetőségeket tekintve nem hisznek neked vagy hülyének titulálnak. De ami biztos, hogy bajba keverednél te is, és az is, akiről a titok szól, de még az is, akivel megosztottad.

Nos, nekem van egy ilyen titkom, de az enyém még ettől is bonyolultabb, hisz nekem az az illető sem tudja a titkomat, akiről valójában szól a titok.

Mondtam, hogy bonyolult…

Mindig is hittem a természetfelettiben. Boszorkányok, varázslók, tündérek, démonok, angyalok, vérfarkasok, vámpírok, jók és rosszak…

Most mégis olyan nehéz hinnem a tényeknek…

A gyorsaságuk, a szépségük, az erejük, az amit csinálnak, ahogy csinálják…

Én csak festeni indultam…

Igazság szerint sosem gondoltam volna, hogy ez a kis, világvégi erdő ilyen titkokat rejt.

A sok mese, mítosz, s kitaláció most mind valóra válik!

Sziasztok !

Ha minden jól megy jövő héttel újra életre kél a blog általam (Pika=Wonnie=Vitti) és barátnőm Livi által! :)

Mindenkit ismételten sok szeretettel várunk!!!