II. Nyolcadik

Reggel az eső kopogásra az ablakon keltem, és nyöszörögve rúgtam le magamról a takarót. Testvérem már nem volt mellettem, azonban a konyhából csörömpölést hallottam, így elindultam lefelé.

؏     Jó reggelt! Hogy vagy?- érdeklődött azonnal. Először nem értettem, hogy mire gondol, aztán leperegtek a tegnap este eseményei a szemeim előtt. Valósághűn válaszoltam.

؏     Mint a mosott rongy…

؏     Sejtettem, hogy így lesz, ezért hagytalak tovább aludni és csináltam meg a reggelit - mutatott a friss, meleg szendvicsekre.

؏     Hmm… Jó az illata! - szimatoltam a levegőbe, mire gyomrom hangosan kordult meg.

؏     Együnk!

Anne ruhája

Hamar megreggeliztünk, majd mentünk készülődni. Gyorsan magamra aggattam valami jó meleget, mert ahogy kinéztem az ablakon, majd megfagytam. Miután a fogmosással is végeztem, felöltöztem és elindultam lefelé. Kopogtak.

Ajtót nyitottam, és ott Nathan valamint Alice állt, a parkoló kocsiban pedig Jasper ült.

Evah ruhája

؏    Szuper, te már kész is vagy! Evah! - kiáltott fel a húgomnak a kis pattogó bolha, aki azonnal leviharzott a lépcsőn és Nathan karjaiba vetette magát. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy ők bizony régebb óta ismerik egymást.

؏    Mi ez?-  adtam hangot zavaromnak.

؏    Tessék? – vigyorgott rám Alice.

؏    Mi ez az egész? Miért vagytok itt?

؏    Jaj! - csapott homlokára testvérem. - Elfelejtettem mondani, mivel ma úgyis együtt megyünk vásárolni, így tegnap Alice felajánlotta, hogy elvisznek minket és hamarabb indulhatunk a plázába.

Bizonytalanul méregettem a társaságot. ~Három vámpír mellé szálljak be egy zárt kocsiba?~
Szinte az összes porcikám a dolog ellen volt, de nem tudtam mit tenni; elfogadtam az ajánlatot. Hátra ültem, húgomat pedig szorosan magamhoz húztam, amennyire csak tudtam. Kivételesen minnél hamarabb a suliba akartam érni, azonban amikor beértünk és kiszálltunk, már nem így gondoltam.

Gyűlölködve mért végig a Brancs. A hideg rázott ki tőle. Mielőtt el tudtam volna magamat rejteni, Alice karolt belém és húzott magával.

؏    Na-na! Ma nem lesz lógás!

Válaszul csupán fintorogtam.

؏    Jó reggelt! - köszöntünk a többieknek.

؏    Jó reggelt! - jött az egyöntetű válasz.

Alice Edward mellé terelt, közben újra a Brancsra pillantottam, és bár ne tettem volna. Tekintetüktől megijedtem és megbicsaklott a bokám. Edward tartott meg. A szívem egy pillanat alatt kezdett el hevesebben verni.

؏    Kösz! - mosolyodtam el egy pillanatra, viszont a lehető leggyorsabban bontakoztam ki a karjaiból. – Szóval, hogy kezdődik a mai rettenet?- mindenki viccesnek találta megszólalásomat.

؏    Törivel kezdünk – mondta Loli. Pont ekkor csengettek be és mindenki megindult a saját órájára.

Unottan ültem végig az egész tanítást. Alice próbált velem társalogni, de én javarészt néma maradtam. Hol azon járt az agyam, hogy vámpírokkal vagyok körülvéve, vagy épp azon, hogy velük megyek ma vásárolni is.

Sajnos a gondolataim közé a Brancs is beférkőzött. Nem tudnám leírni pontosan milyen gyűlölettel figyeltek, de szólni nem mertek. Féltek a Cullenektől, és hozzáteszem, nem is alaptalanul. És lévén, hogy egy Cullen mindig velem volt, nem tudtak hozzámszólni, aminek azért örültem. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy mint éhes hiénák várták a megfelelő alkalmat, mikor tudnak lecsapni rám.

Az ebédlőben, lévén, hogy ismételten a Cullen családdal voltam, meg tudtam pár dolgot figyelni. Például, hogy nem esznek rendes emberi ételt. És volt más is ami a ’tapasztalataim’ miatt eltűnt: Ilyen volt, hogy hideg a bőrük és hogy változik a szemszínük. A farkasokkal történt beszélgetések alapján: nem öregszenek, viszont nem elpusztíthatatlanok.

Elment az étvágyam…

A villám túl hangosan koppant a tányéromon, ezzel felhívva magamra az asztalnál ülők figyelmét.

؏    Baj van? - húzódott közelebb Evah. Ennek örültem, hisz addig se a vámpírkáját ölelgette. Nyűgösen öleltem át, mire kissé meglepődött. Nem kérdezett, nem választoltam. Pedig én már tudtam mi ez. Féltékeny vagyok!

Jasper és Edward különös szemcsatát vívtak, mintha beszélgettek volna. Egy-egy pillanatra a többiek is rájuk kapták tekintetüket, de nem úgy tűnt mintha kaptak is volna választ.

؏    Óra után akkor mindenki jön? - nézett rám Alice. Egy kissé nehezen bólintottam. Szerettem vásárolni, de nem vámpírokkal.

؏    Meddig leszünk? - nyűgösködött Jack.

؏    Amennyi időre szükségünk lesz! - vágta rá a kis parancsnok.

؏    Nekünk nyolckor takarodó van! - szóltam gyorsan közbe.

؏    Nem elutaztak a szüleitek? - kérdezte értetlenül Nathan. Egy pillanatra csúnyán néztem rá. Összezavarodott, ellenben nővére bepörgött.

؏    Akkor miért nem alszotok nálunk?

Megdermedtem. Soha!

II. Hetedik

Meglepetésemre Nathan és Evah volt.

-    Anju, hát te mit keresel itt? - pillantott rám húgom idegesen.

-    Lebuktam. - Egy pillanatra összenéztek Nathannal, és ha jól láttam, félelem suhant át arcukon. - Festeni voltam.

Evah továbbra is nyugtalanak tűnt.

-    Hol?

-    Nem tudom… Találtam egy vízesést, azt festettem le, de elkezdett beborulni, így eljöttem.

Evah újra barátjára pillantott, gondolom megerősítést várt nem buktak-e le, elég messze voltam-e tőlük. Ő csak egy aprót biccentett, mire húgom megkönnyebbülten fújta ki a bent tartott levegőt.

-    És ti? Merre mentek?

-    Még elmegyünk moziba, aztán haza. Mondd meg anyáéknak…

-    Nincsenek itthon. Megint elmentek - vágtam közbe.

-    Értem, akkor megint te vagy a főnök! - kacagott testvérem.

-    Fogjuk rá… - fanyalogtam. - Menjetek, jó szórakozást! - engedtem őket szabadon.

Amint elhajtottak én is hazamentem. Azonnal elpakolásztam a dolgaimat, de előtte még vetettem egy pillantást a jegyzetfüzetemre, hogy miket sikerült firkálnom, alkotnom. Meglepve vettem észre, hogy csak Edwardot rajzoltam le, viszont ő elég élethűre sikeredett. Végül a képet jól eldugtam, hogy testvérem véletlenül se találja meg. Utána elővettem festményemet és  fejből kezdetem el befejezni. Annyira belemerültem, fel sem tűnt, hogy elszaladt az idő, csak akkor amikor Evah felkiáltott, hogy megjöttek. A következő pillanatban már ő is és Nathan is a dolgozómban voltak.

-    Azt a jó  szagú…! - kiáltott fel húgom, amint meglátta mai művemet. - Istenem, Anju! Ez tökéletes lett! Ááá! De irigyellek érte! - toporzékolt, amin nem tudtam nem nevetni.

Nathan is alaposan szemügyre vette művemet, meg az egész szobát.

-    Roppant ügyes vagy! - dicsért, és ahogy még közelebb került hozzám, megijedtem és pechemre el is estem.

-    Anju, jól vagy? - ugrott testvérem azonnal mellém, Nathan pedig felsegített. Amint stabilan álltam rögtön elléptem a közeléből. Minimálisan de reszkettem, pedig nem akartam.

-    Persze, semmi bajom. Köszönöm! - hadartam.  A páros furcsán szemlélt, de nem érdekelt.

Hittem benne és szerettem is a természetfelettit, hisz magam is egy vagyok valamilyen szinten közülük, de az mégiscsak más, hogy egy vámpírral, egy igazi vámpírral vagyok egy szobában. És majdnem egy tucattal a városban.
Megragadtam Evah karját és közelebb húztam magamhoz. Nem értettem, ő hogy nem fél tőlük, hogy tudja elfogadni azt, ami Nathan, pedig egy még rá is támadott

-    Köszi, hogy időben hazahoztad! Jó éjt! - nem finoman céloztam rá, hogy ideje lenne mennie. Bólintott, és ahogy közelebb hajolt húgomhoz, hogy elköszönjön tőle, legszívesebben elrántottam volna tőle. De nem tettem.

Biztonságban kell tudnom ezt a titkomat is. Nathan elment, Evah pedig elgondolkodva méregetett.

-    Akkor most apát fogod alakítani?

-    Tessék? Nem, dehogy!

-    Pedig nagyon úgy tűnt. Elég hűvösen bántál vele - durcáskodott.

-    Sajnálom - néztem rá kölyökkutya szemekkel. - Van kaja a hűtőben - tekintettem lezártnak a témát.

-    Rendben. Eszek, fürdök, aztán megyek aludni. Jó éjt! - sétált el.

-    Jó éjt! - kiáltottam utána.

Anju pizsamája

Én is elkezdtem összepakolni, és még zuhanyozni is el kellett mennem, pláne, hogy tiszta festék voltam.
Egy forró zuhany után kedvenc pizsimbe bújtam, majd az ágyba. Hamar elaludtam.
Az álmok viszont nem kíméltek. Feltűntek benne a farkasok és Maya. A szikrázó Cullen család, a csacsogó Alice-el és a jóképű Edwarddal.

A kép azonban hamar megváltozott.
Cullenék vérengző szörnyekké változtak… Üldöztek engem és Evaht… Nathan elkapta a húgomat és megharapta… Ő átváltozott, rám vette magát, és hatalmasat harapott a nyakamba…

Zihálva ébredtem, a sírás kerülgetett. Osonó módra kapcsoltam, nehogy felébresszem testvérem, és a mosdóba mentem megmosni az arcomat, hogy le tudjak higgadni. Visszafelé Evah szobája előtt elhaladva hangok szűrődtek ki. Óvatosan löktem beljebb az ajtót.

Evie mellett ott volt Nathan, mindketten ijedten kapták tekintetüket az ajtóra, azonban engem nem láthattak. Miután megnyugodtak, folytatták tovább  beszélgetést.

Dühös, nagyon dühös ,és meglepett voltam.

Visszaszaladtam a szobámba, majd levettem magamról az álcázást és rohanni kezdtem a gerlepárhoz. Közben még egy kis sírást is kipréseltem magamból. Hüppögve rontottam be a szobába. Csodák csodájára Nathan eltűnt, viszont valamiért teljesen biztos voltam benne, hogy a testvérem ablakával szembeni fán van és onnan figyel minket. Nem tudtam honnan tudom, hogy ott van, hisz nem láttam, de az ösztöneim ezt súgták.

Evah pizsamája

-    Evah! Evah! - keltegettem a rossz színésznő húgomat.

-    Mmm… Mi a baj? - nyöszörgött. Kicsit rájátszottam a dologra és sírni, zokogni kezdtem, mire rögvest kipattantak a szemei.

-    Anju, te jó ég, mi az?

-    Rosszat álmodtam… - motyogtam, és átöleltem. Próbált nyugtatni, így magával húzott a takarója alá.

-    Elmeséled?

-    Soha többé nem nézek horrort! - színészkedtem.

-    Jaj, te! Ennyire rossz volt?

-    Nagyon! Nem volt sehol senki, egyedül voltam a sötét erdőben… aztán…aztán… - dadogtam.

-    Aztán? - bátorított.

-    Ott voltál, és…és…ha… halott voltál és csupa vér… - nyöszörögtem. Láttam, hogy megijedt egy kicsit, de próbált nyugtatni.

-    Semmi baj, ez csak egy álom volt. Mit néztél te?

-    Nem tudom… Valami vámpíros filmet… - adtam meg neki és Nathannek a kegyelemdöfést , akiben biztos voltam, hogy hallgatózik. Ismertem pár vámpíros történet, és abban mindegyik megegyezett, hogy tökéletes a hallásuk és látásuk, és hogy erősek.

-    Jajj, Evie! Annyira rossz volt! Te vagy a mindenem és az a vámpír meg elvett tőlem! - szorítottam meg.

-    Nyu…nyugi… - makogta.

-    Aludhatok itt, ugye? - pislogtam rá könnyes szemeimmel. Azonnal bólintott. Összebújva aludtunk el.

Magamban kis bűntudat gyötört, hogy ezt ettem testvéremmel, de féltettem őt. És Nathant is meg akartam leckéztetni, hogy ne zargassa itt éjjelente a testvéremet.

Bennem volt azonban  a jövőtől való félelem is… Mi lesz ha tartós lesz ez a dolog Nathannel? Hisz nyilvánvaló, hogy nem öregedik… Mi lesz így a húgommal? Talán átváltoztatják? Hogy lesz a valóságban valaki vámpír? És akkor mi lesz velem és a szüleinkkel?

Rengeteg kérdés keringett még a gondolataimban, azonban a sötétség magával ragadott és elmerültem az álmok birodalmában.

II.- Hatodik

„Mindig is hittem a természetfelettiben. Boszorkányok, varázslók, tündérek, démonok, angyalok, vérfarkasok, vámpírok, jók és rosszak… Most mégis olyan nehéz hinnem a tényeknek…A gyorsaságuk, a szépségük, az erejük, az amit csinálnak, ahogy csinálják…”

Nem tudtam igazán mit csináljak, mit gondoljak. Ott voltak a Cullen-Hale gyerekek, akiket ismertem, de biztos voltam a többi négy személy kiben létében is. Akik igazán megleptek a Cullen család oldalán álló húgom, valamint a farkasok mellett szobrozó Maya volt. Maya szorosan Charlie mellett állt, a mögöttük lévő farkasokat - ha emberek lettek volna -, biztosra veszem, hogy ismertem volna őket.

Maya és Evah viszont nem lepődtek meg, hogy a túloldalon látják a másikat. Tudtam, hogy titkoltak előlem valamit de ezt sosem hittem volna.

Charlie már épp megszólalt volna, amikor húgom és barátnőm egymás felé kezdtek rohanni, és megölelték egymást. A két csoport mintha számított volna erre, nem mozdultak, viszont feszülten figyelték a másikat. Nathan csak épphogy közelebb lépett testvérem felé, Charlie rögtön védekező pozícióba állt, majd mindenki más is így tett.

Morogtak. Cullenék is. Nem tudtam eldönteni, mik ők. Szépek és gyorsak, a szemszínük hasonló borostyán árnyalatú, de ennyi tudással még mindig bárkik lehettek, akár alakváltók is, mint drága barátaim, vagy tündérek, angyalok, akármik.

Charlie végül abbahagyta a morgást, és megszólalt:

- Üdv újra itt!

- Köszönjük, jó újra itthon lenni. Gondolom, a megállapodás továbbra is érvényben van - felelt kellemes, nyugodt hangon - ha jól tippeltem -  Carlisle.

- Természetesen! - bólintott Charlie, majd átkarolta Maya derekát és visszahúzta a falkához. Húgom is újra csatlakozott a Cullen családhoz.

- Ti ismeritek egymást? - lepődött meg Evah.

- Igen, régebbről… - somolygott Charlie.

- De hát a Cullenek legalább húsz éve nem voltak itt… - gondolkodott Evah. Az én fejemben pedig csak az villogott, hogy: „húsz év”.

- Nyugalom Evah! Csak egy kicsit füllentettem nektek anno! - felelt mosolyogva barátom. - Most múltam 21…

Azt hiszem, engem jobban meglepett a dolog, mint Evie-t. Tisztán emlékeztem, hogy tavaly még csak a 18. születésnapját ünnepeltük…

- Utoljára egy éve volt itt fajtátokbeli, vagyis vörösszemű. Maya akkor változott át, védve a barátnőjét - mesélte Charlie, s közben természetesen Mayára, és engem meglepve Evie-re mutatott.

Rettentő dühös lettem, ugyanis fogalmam sem volt erről. Úgy láttam, nem csak engem lepett meg a hír, ugyanis Nathan azonnal birtoklóan és védelmezően ölelte át szerelmét…

Azonban újabb szó keltette fel a figyelmemet: „vörösszemű”!

- Szerencsére azonban nem sikerült megharapnia! – fejezte be mosolyogva Charlie.

Én ugyanekkor csaptam egy hatalmasat a homlokomra. Vörösszemű és megharapni egy mondatban… Cullenék vámpírok!

La-Push-i barátaim pedig alakváltók… ~Én vajon mi lehetek?~gondoltam bele egy pillanatra, azonban ekkor valami olyan történt, amitől a lélegzetem is elállt. A rétre besütött a napfény!

Cullenék pedig, mint valami fényes diszkógömb kezdtek el csillogni…
Gyönyörűbbet, szikrázóbbat még nem is láttam. Akartalanul is elkezdtem felskiccelni a látottakat. Szerencsém volt, ugyanis a két társaság még beszélgetett egy kicsit, így alaposan szemügyre tudtam őket venni. Próbáltam minden arcvonást, körvonalat, érzelmet megjegyezni.

A varázs azonban hamar elmúlt, a nap eltűnt és sötét felhők kezdtek gyülekezni. Gyorsan, túl gyorsan. A két csoport is felfigyelt erre, majd köszönés után távoztak.

Ijedten jutott eszembe hátrahagyott festményem, ha elkezd esni az egész odalesz! Mint egy őrült kezdtem el rohanni visszafelé, szerencsére az idő kitartott addig, míg mindent sikeresen bepakoltam a kocsimba.

Igazából fel sem tűnt, hogy ilyen mélyen voltam az erdőben, valamint hogy a találkozó is milyen messze volt tőlem, mégis meghallottam a farkasokat…

Épp lecsuktam a csomagtartót, amikor elkezdett cseperegni. Fintorogva néztem fel az égre.

A dudálásra ijedten ugrottam meg, egy kocsi állt meg mellettem…