II. Második fejezet

Az egész délelőttömet a táncteremben töltöttem el. Edzettem, táncoltam, vagy épp csak pihenésként énekeltem. Szerencsére az első nap lévén senki sem jött ide.

Táncterem

Anju edző ruhája

Valószínűbbnek tartottam, hogy mindenki az új tanulók után koslat. Úgy voltam, hogy húgom épp elég kotnyeles, tőle ha akarom, ha nem mindent megtudok róluk. Úgy éreztem négy óra lógás, illetve kemény edzés után kellőképp kifárasztottam magamat. Elmentem lezuhanyozni, majd mielőtt az ebédlőbe mentem volna, az énekterembe mentem még zongorázni egy kicsit.

Énekterem (kicsit nagyobb)

Mikor már csak pár perc volt kicsengőig megindultam az ebédlőbe, kicsengő után úgyis tele lesz, így addig míg üres volt, oda ülhettem, ahova akarok, és az ül mellém, aki akar.

Lerektam a táskámat egy asztalra, ami elég közel volt az üvegfalhoz, majd elmentem ennivalóért. A kedvencem volt, spagetti. Jó  nagy adaggal kértem, majd visszamentem asztalomhoz. Alig hogy leültem, kicsengettek, és mint egy varázsütésre kezdett megtelni az ebédlő.

Egyelőre senki sem ült le mellém. Szemeimmel Evah-t kerestem, de sehol sem láttam, pedig az osztálytársai már mind itt voltak. Unottan majszolgattam a spagettimet, amikor egyik pillanatban az egész ebédlő elcsendesedett. Kíváncsian pillantottam fel.

A falat a torkomon akadt, köhögni kezdtem. A poharamért nyúltam, de Evah megelőzött és a kezembe nyomta, én pedig jó nagyot kortyoltam belőle. Egyáltalán nem ő volt olyan ijesztő, hanem akik vele voltak.

Az egész ebédlő minket figyelt, míg húgom kecsesen lepattant mellém, majd a vele érkező új diákoknak is intett, hogy foglaljanak helyet.

Öten voltak. Ugyanazok, akiket már reggel láttam. Mosolyogva gondoltam arra, hogy ezek szerint az utolsót közülük nem tudták kicsábítani a kocsiból és egész nap ott gubbasztott, jobb esetben hazament.

- Mi a kaja? - érdeklődött Evah, és a tányéromra pillantott. - Király! Spagetti! - örömködött, majd elillant, hogy magának is szerezzen.

Egyedül maradtam velük, és még a nevüket sem tudtam! Evah!

- Sziasztok! - köszöntem halványan.

- Hali! - pattant le mellém a sötét hajú lány, aki magával húzta a barátját is. - Lorena Cullen vagyok, ő pedig a barátom,  Jack Adams.
Biccentettem köszönésképp Jack-nek, aki viszonozta ezt. Közben a többiek is helyet foglaltak, húgom pedig visszatért. Közém, és a mackós fiú közé ült le. Ő folytatta tovább a bemutatást.

- Szemközt Alice Cullen és Jasper Hale ül. Ő pedig Jasper öccse, Nathan - mutatta be őket. Alice, a kis kobold, úgy vigyorgott, mint a vadalma, és a barátja, Jasper is szimpatikusnak tűnt. Evah folytatta a mesélést, jól sejtettem, hogy benne nem kell csalódnom.

- Jasper-nek és Nathan-nek van még egy nővére, Rosalie, aki már egyetemista. Lorena és Alice ikrek, van még egy bátyjuk, Edward, de ő most nincs itt és a legidősebb testvérük Emmett. Szintén egyetemista és ő Rosalie vőlegénye.

Csak ámultam a népes család hallatán, aminek hangot is adtam.

- Jó sokan vagytok! - nyögtem. Jót derültek rajtam, és Lorena vette magához a szót.

- Tudod, mindannyiunkat örökbe fogadtak. Bár, tényleg vannak köztünk rokoni szálak.

És elmesélte, hogy a szüleik, Carlisle és Esme fogadták be őket, azonban míg Edwardot és Emmettet árvaházból, addig ő és testvérei Carlisle rokonai, míg a Hale-testvérek Esme unokaöccsei és -húga.

- Azért szép tőlük, hogy mindannyiótokat nevelnek!

- Igen, bár Rosalie és Emmett már külön élnek - csacsogta Alice.

- De mindennap találkozunk velük! - tette hozzá Nathan, majd újra húgomat tüntette ki figyelmével, aki ennek roppant mód örült.

- Anyuék Anju-t is örökbe fogadták! - jelentette ki hirtelen. A többiek meglepve pillantottak rám, Jasper törte meg a csendet.

- Mi történt a szüleiddel?

Kissé fájó pontra tapintott.

- Nem tudom, nem ismertem őket. Anya és apa az erdőben találtak rám csecsemőként.

Szomorúan tekintettek rám, pedig ezt nem szerettem. A középpontban lenni. Testvérem is megérezhette ezt, mert megköszörülte a torkát és témát váltott.

- Edward hova lett?

Alice és Lorena összefintorogtak.

- Nem tudjuk, tesi óra után vártuk, de kiderült, hogy már hamarabb elment.

- Haza biztos nem ment - szóltam. - Mindkét kocsitok itt van, ha csak nem ment gyalog...

- Ki tudja? - kérdezte Alice színpadiasan, mire a Cullen-Hale gyerekek elnevették magukat.

- Hogy ismerkedtetek meg? - kérdeztem Evaht.

- Ó! Én és Nathan osztálytársak vagyunk, és hát ismersz. Én elegyedtem vele először szóba - nevetgélt zavartan, mire megint az az érzésem támadt, hogy titkol valamit. Próbáltam rájönni mit, de nem sikerült.

- Egyébként hol voltál? - szegezte nekem a kérdést.

- Tessék?

- Ugyan, kérlek! Alice, Lorena és Edward az osztálytársaid, és mikor Nathan-el felkerestük őket te nem voltál ott. Már megint lógsz?

- Mondjuk...

- Anju!

- Jól van, na! Nem voltam kedvem ahhoz a hülye osztályhoz, már bocsi lányok! - néztem Alice-re és Lorenára.

- Semmi baj, de hívj csak Lolinak! - mosolygott kedvesen.

- Nem szereted az osztályod? - érdeklődött Jack.

- Nem éppen... - húztam el a számat, és néztem el a 'Brancs' irányába. Ölni tudtak volna a szemükkel. Sóhajtva fordultam húgom felé, aki szintén egy pillanatra a 'Brancsra' tekintett, majd vissza rám, és kérdőn húzta fel a szemöldökét.

- Semmi... A táncteremben voltam. Meg az énekteremben.

- Mit csináltál ott? - érdeklődött Alice.

- Lazultam, aludtam - feleltem egyszerűen. Ha a családom orrára nem kötöm a tehetségeimet, akkor nekik se kötelező elmondanom.

- Nekem nem úgy tűnt! - szólalt meg hirtelen valaki mögöttem. - Tudod, igazán szépen zongorázol! - jelentette ki magától értetendően, én viszont haragosan kaptam a szemeimet az illetőre. Idáig senki sem tudta, hogy tudok zongorázni, és nem is akartam, hogy megtudják.

-Te...! - akadtam el, ugyanis belenézve az illető szemeibe lefagytam. Gyönyörű szép aranybarna szemei voltak, vörösesbarna haja szélfújta volt. Lezseren állt, egy kisebb mosollyal a szája sarkában.

Sziasztok!
Meg is volna a kövi fejezet, és ezzel ez a Blog 80. bejegyzése!
Remélem kapok visszajelzéseket!
U.i: a 'Brancsról' majd később jönnek a képek! :)