II. - Első fejezet

Nem akartam suliba menni. Örültem a nyárnak. Hiába volt rossz idő, akkor sem az iskolában kellett szenvednem. 

Mérgelődve néztem ki a kocsink ablakán. 

Testvérem folyton azon morfondírozott, hogy vajon milyenek lehetnek az újak. Nem különösebben érdekelt a téma. Úgyis minden csoda csak három napig tart, utána már a kutya sem fog róluk beszélni. Azonban valami csak most jutott eszembe.

- Várj csak! - szóltam rá testvéremre. - Folyton ez a többesszám, de hányan is vannak?

- Nina azt írta, hogy hárman jöttek be idáig, aztán hallotta az irodában, hogy hat gyerek iratkozott be.

- Hűha! Jó sokan vannak - ámultam el.

- Tudom, és elvileg iszonyat jól néznek ki! - kezdett el tapsikolni.

A szemeimet forgattam. Sosem szerettem, mikor az embereket a külső alapján ítélték meg. Lehet, hogy valaki jól néz ki, de valójában egy igazi perszóna.. És sok ilyen diák, főként lány, jár a mi iskolánkba. Jó páran voltak az én osztályomban is. Gyűlöltem őket. Mindenkit lenéznek, magukat meg felsőbbrendűnek, "úrinak" tartják. És ebbe az osztályba kell visszamennem.

- Kár, hogy Mayát átíratták a rezervátumi suliba - motyogtam magam elé. Maya volt a legjobb barátnőm, és még egy osztályba is jártunk. Ő volt az egyetlen normális, a legjobb. Lévén, hogy én voltam mindig a csendes lány, ő volt a szókimondóbb. Sokszor védett meg.

- A szülei akarták így - suttogta testvérem, de nem akart rám nézni. Szemeit lesütötte. Tudtam, hogy ez arra utal, valamit eltitkol. Nem erőltettem. Egyébként is megérkeztünk az iskolába. Nem sokat változott, évek óta ugyanúgy néz ki. Bővült egy új szárnnyal, benne pár új teremmel. Leginkább művészeti szárny. A festészet-, a zene- és a táncterem kap itt helyet. mindhárom szakot szoktam látogatni. Festészetre nem szoktam sűrűn bejárni, inkább önmagamban szeretek festeni. Az ének- és táncórákat szeretem, de sosem szoktam kitűnni, inkább visszahúzódom. Inkább magamnak tartom meg tehetségemet... Még a családom sem tudja, mikre vagyok képes...

- Megérkeztünk! - kiáltotta húgom, és már gyorsan ki is pattant a kocsiból, és barátai felé vette az irányt. Nagy nehezen én is kikászálódtam. Szemeimmel végigpásztáztam a parkolót. Semmi különös változás nem volt, véleményem szerint. 

A barátok egymásra találtak, és már meg is kezdődtek az eszmecserék, hogy ki mit csinált a nyáron. Nem tudtam, hova menjek. Hiányzott Maya.  Volt az udvaron még pár osztálytársam, akikkel néha váltottam egy-egy szót. 

Elkezdtem a művészeti szárny felé sétálni, mikor valaki hátulról megragadott. Természetesen a húgom volt.

- Mit szeretnél?

- Nem is vagy kíváncsi az újakra?

Meglepve fordultam meg. Mindenki a két újonnan érkező autót figyelte. Ahogy az autók leparkoltak, elkezdtek kiszállni az új diákok. Sosem érdekelt igazán a külső, de az biztos, gyönyörűek voltak. 

Húgom egy pillanatra megdermedt. Nem igazán értettem a dolgot, de lévén, hogy elég közel álltunk hozzájuk, alaposan szemügyre vettem őket. 

A vörös autóból két fiú és egy lány szállt ki. 

Mindhármójuknak sötét haja volt, viszont hófehér bőrük. Az egyik fiú mackósabb volt, és jóval magasabb. A másik fiú rögtön a lány mellé lépett, és birtoklóan átkarolta a derekát. Szép pár voltak, de abban biztos voltam, hogy rögtön sok fiú és lány szíve tört össze.

Vártam, hogy esetleg kiszáll ugyanabból a kocsiból még egy lány, és a mackós őt karolja át, de nem történt meg.

Egy pillanatra ismét húgomra pillantottam, aki megbabonázva nézett a mackó fiúra, majd tekintetem továbbvándorolt a másik kocsiból kiszállókra. Egy sárga Ferrari volt. Nem ismerem jól az autókat, de ezt felismertem.

A másik két személy, akik kiszálltak onnan, szintén egy pár volt. Egy magas, nyurga fiú, szőkés, félhosszú hajú. A lány egy kis koboldra emlékeztetett. Apró termetű, fekete, rövid haja ki volt simítva. A lehető legnagyobb vigyorral az arcán szemlélte a parkolót. Majd a kocsi hátsó részéhez lépve egy harmadik személyt próbált kirángatni a kocsiból. Az egész parkoló kíváncsian várta. Becsengettek, ez azonban senkit nem zavart. Nekem viszont elég volt. Megveregettem húgom vállát, majd újra elindultam a művészeti szárnyba. Húgom egy pillanatra felébredt a kábulatból, és utánam kiáltott, csakhogy én addigra már eltűntem. 

Az épületbe érve megszállt a nyugalom, olyan volt, mint otthon lenni. Tudtam, hogy első órám nem itt lenne, és oda kéne mennem, de nem akartam. Nyüzsgő, sosem nyugvó osztályba, az "úriakhoz", valamint a mindent tudókhoz. Eléggé elrontotta már a hangulatomat, hogy egy évet kell kibírnom Maya nélkül, ehhez már nem fűlött a fogam. Úgy döntöttem, az első pár órámat ellógom, és gyakorolni fogok.  

Evah öltözéke

Anju öltözéke